A Moldoveanu (2544) és Viștea Mare (2527) csúcsokról

Az idén nyáron ez volt a legnehezebb tervbe vett túra, amit sikerült teljesíteni. Önmagában a két csúcs nem nehéz, nem is nagyon magas, de sátorral mentünk, így három nap volt.

A túrát a terramont szervezte, és 33-an vettünk részt rajta, 5 hegyi vezetővel. Egyedül vagy párban is lehet teljesíteni, de nekem a túra ismeretlen volt, és ezért nagy biztonságérzetet adott az, hogy nem egyedül megyek, hanem lesznek körülöttem tapasztalt emberek, akik segítenek, ha baj van. Velem nem volt, csak másokkal, nagyon utáltam volna a gondolatát, hogy segíteni kell nekem, így is nagyon öregnek éreztem magam sok huszonéves között, aki úgy mentek, mint egy rakéta.

Ilyen ékszerdoboz-szerű templomok vannak Curtea de Argeș-en.

A túra pénteken indult, Curtea de Argeș-en aludtunk egy elég rémes, viszont olcsó panzióban, amit egy éjszakára ki lehetett bírni. Még soha nem voltam Curtea de Argeș-en, van egy kicsi óváros, ami olyan, mint egy kis ékszerdoboz, gyönyörű kicsi templomokkal.

Medvék a Transzfogarason.

Odafele a Transzfogarason mentünk, nem voltam fent nagyon rég, nem is emlékszem, mióta, mert csak az a borzalmas sítábor volt az eszemben, ahol meg kellett ennem a halat, amit a tóban fogtak, és utána végighánytam az éjszakát. A Bâlea-tó körüli zsibvásár borzalmas, rengeteg a turista, csak néhány fénykép erejéig álltunk meg. Az úton felfele és lefele is rengeteg, az emberhez szelidült medvét lehet látni, akik a turistáktól koldulnak ételt.

A Vidraru-tó a naplementében.

A Moldoveanut a déli oldalról másztuk meg, Nucșoara után van 32 km erdei út, ami elég rémes állapotban van, 2,5 órába telt, amíg felértünk a Stâna lui Burnei-hez, ahonnan a túra indul. Szombat reggel indultunk Curtea de Argeș-ről, és egy óra körül voltunk fent az elhagyott esztenánál.

Szemben látszik a vízesés és az oldal, amit meg kell mászni.

A Lacul Triunghiular-ig, ahol sátoroztunk, 6 km emelkedő van, amiből kb. 3,5 nagyon nehéz, főleg zsákkal. Nekem 4,5 órába telt felmászni, aki edzettebb, vagy nem visz zsákot, kb. 3,5 óra az út felfele.

Ez az oldal felénél készült, innen még jó 2 óra út van felfelé a tóig.

A Stana lui Burnei, Burnei nélkül.

Az esztenától látszik az oldal, amit meg kell mászni, a vízesés tetejéig. Ott van egy nagy rét, ahol az ösvény szintben megy, majd egy újabb, kevésbé meredek emelkedő a tóig.

Lefele visszanézve így néz ki az oldal, lent az esztena, ahonnan indultam.

Tekintettel arra, hogy a hátizsákomat én vittem fel, és vízzel együtt 15 kg volt, elég lassan ment a mászás, és nem is akartam nagyon kimeríteni magam, így az 50 lépéses technikát alkalmaztam: 50 lépést megyek fel, és pihenek 1-2 percet, amíg megint tudok szuszogni. Ez így nagyon lassan ment, de egyrészt nem siettem sehova, egyedül mászhattam, mert a többiek vagy előrerohantak, vagy lemaradtak, nem kellett beszélgetni közben, és egyáltalán nem volt fárasztó. Nem ültem le egyszer sem, nem vettem le a zsákot, és fél liter vízzel végig bírtam a mászást, nem éreztem megerőltetőnek, nem remegett a lábam, mint máskor szokott. Mentálisan nagyon jól bírtam, nem szédültem, nem volt kettős látás, nem akartam feladni, a kiegyensúlyozott ritmus és a beiktatott pihenők nagyon jó ritmusban követték egymást.

A selyemrét, szemben a hófolt, ahol majd sátorozni fogunk.

A vízesés fölötti réten aztán teleittam magam vízzel, és lényegesen begyorsultam, onnan már nagyon könnyen ment, gyorsan fent voltam a tónál. A tó körül minden nagyon vizes volt, nehéz volt jó sátorhelyet találni, de végül 10 perc alatt egyedül felhúztam a sátrat (amikor vettem, fontos volt, hogy egyedül fel lehessen állítani), beraktam mindent a sátorba, és üldögéltem az egyik sziklán, ami az erőfeszítés után olyan érzés volt, mintha egy fotelben ülnék, és hallgattam a többiek beszélgetését.

Sátorozás a háromszögű tó partján.

A csúcsra este fél 7-kor indultunk. Itt van egy meredek emelkedő egészen a nyeregig, ahol becsatlakozik az az ösvény, ami az északi oldalról jön. Itt aztán feltértünk balra, a gerincre. A gerinc először érinti a Viștea-csúcsot, majd tovább megy a Moldoveanu felé.

Szemben a Moldoveanu. Helyenként sziklát kell mászni, és helyenként nagyon keskeny, 30-40 cm széles ösvény, kétoldalt szakadékkal.

Fentről látszik, hogy a tó tényleg háromszög alakú, és látszik az alaptáborunk is, a sátrakkal.

Fent a gerincen egy ritka természeti jelenségnek voltunk tanúi, ahogy a fény hátulról megvilágít, és az árnyék rávetül a felhőre, kialakul a halo-jelenség.

Végig felhős volt az idő, néha tisztult ki annyira, hogy lehessen látni a Fogarast.

A mászás tulajdonképpen nem bonyolult, és itt-ott láncok is vannak, amik engem inkább akadályoztak, mint segítettek. Jó volt, hogy kesztyűben mentem, egy bőr mászó-kesztyűm van, sokkal kényelmesebb volt ebben fogdosni a sziklákat, mint puszta kézzel, a hidegről nem is beszélve.

Csak a hülyeség meg a marhaság.

Itt a túrabotok csak akadályoztak, jobb lett volna, ha lent hagyom őket a sátornál. Fent a gerincen kellett a vastag pulóver és két kabát, hideg szél fújt, és ahogy ment le a nap, rohamosan esett a hőmérséklet.

Ereszkedés fejlámpákkal.

Naplemente a nyeregből.

Ugyanakkor szerencsénk is volt, mert nem volt nagyon hideg, 5-10 fok volt este. Lefele kellett a (jó) fejlámpa, mert gyorsan ránk sötétedett. Itt az ereszkedésnél éreztem, hogy el vagyok fáradva, kétszer is megcsúsztam, de aztán végül nem estem egyet sem. Nem fizikailag, hanem mentálisan voltam fáradt, nehezemre esett koncentrálni a lejövetelnél. De végül szerencsésen leértem a sátorhoz, ahol ittam egy korty pezsgőt és egy korty martinit, megünnepelendő Románia legmagasabb csúcsának a megmászását, és elmentem lefeküdni.

A Fogaras gerince, szemben, ahol a felhő van, a Moldoveanu. Ez pont a tó alatt van, az utolsó emelkedő előtt.

A túratársak egy része felkelt hajnalban, hogy megnézze a napfelkeltét a csúcsról, de én inkább aludtam, mert tudtam, hogy a zsákot, ami nem lett könnyebb, le is kell vinnem, ami lényegesen megerőltetőbb lesz a lábamnak, mint felfele, és hát – fáradt is voltam, nem akartam túltolni, se túlerőltetni magam, úgyhogy boldogan aludtam reggel hétig. Minőségi alvás hajnali 4 és 7 között volt, amikor magamra húztam a túlélőfóliát, és nem fáztam.

Ezután mindenki összecsomagolt, leszedtük a sátrakat, és fél 10-kor elindultunk lefele. Szinte 2,5 órát mentem lefele, itt nem egyedül, hanem egy túratárssal beszélgetve. Vasárnap nagyon meleg volt, az oldalt végig sütötte a nap, többször alig kaptam levegőt a hőség miatt, de összesen öt perc volt, amíg rosszul voltam, utána nem volt baj. A fáradtságot az utolsó egy kilométeren éreztem, akkor már nagyon elegem volt az egészből, és nagyon le szerettem volna ülni.

A térdem – nagyon meglepő módon – se felfele, se a csúcstámadáskor, sem lefele, ami még meglepőbb – nem fájt, egyáltalán. Nem éreztem bizonytalannak, amikor meg kellett tartani a súlyomat és a hátizsákot, amit visszafele nagyon rosszul raktam össze, és feszt csúszkált a hátamon.

Az ereszkedésnél a túrabotok nagyon hasznosak voltak, főleg, hogy a hülye zsákot is kellett egyensúlyoznom a hátamon.

Visszafele az Olt völgyében jöttem, nem jártam még arra, és nagyon szép az útvonal.

A főbb tanulságok:

1. A felkészülés fizikai része nagyjából rendben van. Lehetnék gyorsabb, de ez nagyjából az elkövetkező időszak edzésein múlik. Végül is ezzel a résszel nem vagyok elégedetlen, a zsák nehéz volt, mégis felvittem és lehoztam minden gond nélkül, és még csak izomlázam sem volt.
2. A mentális rész is nagyjából rendben volt, kétszer éreztem csak, hogy ki vagyok merülve, különösebb holtpontok nem voltak, sőt, néhány nehezebb szakasztól eltekintve kifejezetten élveztem az erőfeszítést. A mászás-része is nagyon jó volt, a tériszony csak egyszer kapott el, amikor a patakon kellett átmenni, egy gerendán, korlát nélkül, ott volt, hogy féltem egy kicsit, hogy mindenestől beleesek a patakba. Fent a gerincen, a sziklákon nem féltem egyáltalán, sőt, jó volt újra mászkálni egy kicsit, előjöttek a régi technikák.
3. Ami viszont nagyon aggasztó, hogy az idegrendszerem nehezen birkózik meg a magassággal. Jó, tudom, sokat javult az idén a tavaly óta, amikor 5 perc séta után rosszul lettem és szédültem, és hónapokig nem tudtam egyenesen futni, csak mint a részegek, és nem mondom azt, hogy elkapott a magashegyi betegség, mert az talán túlzás lenne egy ilyen kis hegyen. De fájt a fejem, nem tudtam enni (azért ettem, de erőszakkal, nem voltam éhes), és elég rosszul is aludtam az elején, minőségi alvás csak az a három óra volt, 4-től 7-ig. Pedig most volt nálam minden, sótabletta, energia-zselé, szőlőcukor, minden, amivel ezt az érzést csökkenteni lehet. Nem azt akarom mondani, hogy feladom a magashegyi túrázós terveimet, csak valószínűleg több akklimatizációs túra kell majd, mielőtt nekifogok valami komolyabb hegy megmászásának.

A felszerelésről:

• sátor, 2,5 kg (kellene egyszemélyes, könnyebb)
• izolír
• télikabát (teljesen indokolt volt)
• hálózsák (kell vastagabb)
• túlélő-hálózsák (teljesen indokolt volt)
• tisztasági csomag (felesleges volt, hideg volt a mosakodáshoz)
• primusz edénnyel és csuporral (teljesen indokolt volt, a legjobb dolog a tea volt, amit érkezéskor ittam)
• mászó-zsák (nem válik be, nincs hova berakni a túrabotokat)
• kesztyű, sapka (indolkolt)
• telefon-töltő (kell, noha jel egyedül a nyeregben van)
• gyapjú-zokni (teljesen indokolt)
• gyapjú-pulóver (erre kell keresnem valami alternatívát, mert nehéz)
• ételek (túl sok volt)
• futó-flaskák és futóöv (mindkettő nagyon hasznos, nem kell az iváshoz levenni a zsákot)
• csere-ruha (jó volt, hogy nem az átizadt cuccaimban aludtam)
• merev bakancs (teljesen indokolt volt, főleg a sziklákon és az ereszkedésnél)
• piros magassarkú (nem látszik a képen, de még nem unom ezt a viccet. ha majd igen, kitalálok valami mást)