Megnéztem a héten

a Netflixen a The Accountant (A könyvelő) című filmet. Kétszer, egymás után. Ami ritkaság, ennyire azért nem szeretek filmeket nézni. De ez a film nagyon nagy hatással volt rám, azért, mert nagyon könnyen tudok azonosulni a főszereplővel.

A főszereplő egy, az autizmus spektrumon levő, a társadalomban magasan funkcionáló könyvelő. És felismertem magam a karakterben, ami jelen pillanatban elég rémisztő, tekintettel arra, hogy a szereplő alter-egoja egy gyilkos.

Noha nekem nem voltak ilyen durva tüneteim, mint a filmben szereplő autista fiúnak, a viselkedési mintázatok fájdalmasan ismerősek, az elhangzó mondatok jelentős részét, főleg, ahol a főszereplő magáról beszél, akár én is mondhattam volna (szoktam is mondani).

A szemkontaktus fenntartása. Egy nőtől ez nem tűnik fel, mert legfeljebb a társadalom arra gondol, hogy szégyenlős. De nekem nehezemre esik az emberek szemébe nézni, ha idegenek, vagy nincsenek nagyon közel hozzám és nem érzem biztonságban magam.

Az apa-figura megoldási kísérlete is fájdalmasan ismerős: nem az a cél, hogy egy olyan világot teremtsen a gyerekének, ahol a neuro-atipikus gyerek egy érzékszerv-barát környezetben szocializálódik (sensory-friendly environment). “If loud noises and bright light bother him, he needs more of it, not less.” – mondja az apa a gyerekéről. “The world is not a sensory-friendly place, and that’s where he needs to learn to live.”

A mondóka-mondás stresszhelyzetben az egyik ilyen jellemző viselkedés-mintázat, amit magamon felismertem, és ami a gyerekkoromra teljesen jellemző volt, csak én sosem mondtam hangosan, csak mindig magamban, ismételgettem egy dalszövegnek 1-2 sorát, amikor mentálisan nehéz helyzetben voltam, elalvás előtt, például.

A másik nagyon elgondolkoztató tünet, ahogy kényszeresen muszáj befejeznie a feladatokat. Nekem ez az idővel is összekapcsolódik, kényszeresen egy adott időn belül akarom befejezni a dolgokat, és ha nem sikerül, akkor otthagyon az egészet, anélkül, hogy képes lennék befejezni.

A zajok és a fények rettenetesen idegesítenek, azt hiszem, ez az egyik fontos momentuma annak, hogy én miért érzem magam olyan jól a hegyen: mert ott ezek nincsenek, az az ember számára egy érzékszervileg barátságos környezet.

Ahogy nehezemre esik szóban kommunikálni, mert valahogy sosem sikerül azt mondani, amit szeretnék. Hogy írásban mennyivel könnyebb.

Az ételekkel kapcsolatos szarakodás.

Ahogy a főszereplő, Christian Wolff racionálisan megtanulja egy barátjától, hogy egy másik ember mit érez. Én ezt könyvekből tanultam: ha egy szereplő ezt mondja, akkor ezt érzi. Félelmetes ez a film, komolyan.

It is hard for me to interpret why people do what they do. – mondja a főszereplő.

I have difficult time socializing with other people even though I want to. – mondja ismét.

Ez pedig az apa mondata, és ebben a néhány sorban össze lehet foglalni az életem: