A hójai verseny tanulságai (Hoia Night Run 2023, 10k)

Számomra több dologról is szólt ez a verseny:

1. elsősorban a bátorságról. Tudtam, hogy egyedül fogok futni az erdőben éjszaka. Fontos kérdés volt számomra, hogy félek-e éjjel, egyedül az erdőben. Nem csatlakoztam le senkihez, nem láttam magam előtt fényeket, se magam mögött, egyedül tájékozódtam szinte teljesen ismeretlen terepen (azért nem teljesen ismeretlen, mert két évvel ezelőtt a Donaton nyomvonalának egy része azonos volt a mostanival, de az nappal volt, ez meg éjszaka), a 11 km-ből 10-et teljesen egyedül, sötétségben futottam. Ez nőként, bántalmazottként, mindig egy bátorságpróba. Nagy elégtétel számomra magammal kapcsolatban, hogy egy pillanatig sem féltem, hogy nem tévedtem el (mások igen), hogy ahol kérdéses volt az irány, ösztönösen a jó irányba mentem, amíg láttam a jelzéseket.
2. az egyensúlyról. Amikor elkezdtem terepen futni, az egyik legfontosabb kérdés és probléma az egyenetlen terepen való futás volt, fél év alatt hármat estem, aminek egy kéztörés lett az eredménye. Azóta az egyensúlyérzékem nagyon sokat javult. Most nem botladoztam egyáltalán, egy ág volt csak, amiben megbotlottam, de nem estem el, és a térdem se rándult meg a hirtelen mozdulattól. Itt látható a fejlődés, és az is, hogy mennyire mélyről indultam, és milyen messze jutottam.
3. a bizonyításról. Ha minden egyes kérdésért, ami arról szólt, hogy dehát miért csinálom, amikor ilyen nehéz, kapnék egy dollárt, nagyon gazdag lennék. És igen, arról is szól ez, hogy igenis képes vagyok rá, a gyenge testem, az összetört térdeim, a rosszul működő izületeim, az idegrendszeri problémák és betegségek, a tavalyi év mélyrepülése ellenére össze tudom szedni magam és tovább menni, mindig csak egy lépést. Aki nem volt olyan mélyen fizikailag és szellemileg, mint én a tavaly augusztusban, az úgysem fogja megérteni ezt, hogy mit jelent az, hogy végig tudok futni kifulladás, sírógörcs, fájdalom, szédülés, akaratgyengeség nélkül egy 10 km-es éjszakai futást egyedül az erdőben. És aki nem érti, és nem akarja érteni, annak úgyis hiába magyarázom. Ugyanolyan ez, mint a hegyek.
4. a bátorításról. Amikor elhangzik az valakitől, aki alig ismer, és semmi oka arra, hogy bizalmat szavazzon nekem, aki nem azért nagylelkű a szavakkal, mert vár érte cserébe valamit, hanem csak azért, mert ilyen ő, és a nagylelkűség annyira természetes számára, mint másnak a lélegzés, amikor elhangzik a szájából, hogy “simán meg tudod csinálni”, az számomra megteremti azt a hidat, amit nekem mindig a legnehezebb felépíteni. Mindig az első lépés a nehéz, amíg elhatározom magam, utána már megy minden. És ezt az első lépést (anélkül, hogy tudna róla), az utóbbi időben nekem valaki nagyon megkönnyítette, megtette helyettem az út egy részét, csak úgy, nagylelkűségből. A nagylelkűség az a tulajdonság, amit én a legnagyobbra értékelek az emberekben.